Az özönvíz

I.                     Noé és a bárka

II.        1.         Esik az eső

2.         A víz mindent ellep

3.  Sodródunk

4.  A szivárvány

III.                  Elrepülök

Az Úr megharagudott az emberekre, mert nem úgy éltek, ahogy ő teremtette őket, ezért elhatározta, hogy mindent elpusztít a föld színéről. Noé, az én gazdám azonban kivétel volt, ezért az Úr megparancsolta neki, hogy építsen egy hatalmas bárkát, és gyűjtsön össze minden állatból kettőt-kettőt. Szerettem volna én is a kiválasztottak között lenni, ezért azon a reggelen, amikor elkezdődött a beszállás, Noé vállára szálltam, onnan figyeltem mindent egészen napnyugtáig, az utolsó érkezőig. Noé és családja is elhelyezkedett. Minden ajtót és ablaknyílást bereteszeltek és vártunk.

Hajnalban eleredt az eső, és megnyíltak a mélység forrásai. Hallani lehetett, ahogy az emberek hangosan nevetnek, hiszen máskor is esett már eső. Hamarosan a bárka alsó deszkájáig ért a víz. Aztán hirtelen özönleni kezdett az áradat, ami megemelt bennünket, és lassan sodródni kezdtünk. Hatalmas morajlást hallottunk, az állatok idegesen topogtak, némelyek félelmükben kiáltottak is. A vízszint tovább emelkedett, a távolból sikolyokat, összedűlő épületek recsegését, ropogását hozta a szél. Hirtelen minden elcsendesedett. Kinéztem az egyik ablakon. Hatalmas fekete felhők ültek egymás mellett az égen, a szél elállt, a bárka csak haladt valahova, de senki sem tudta, hová. Aztán mint egy láthatatlan karmester intésére újra esni kezdett, dörgött és villámlott, a vihar bömbölve akart elnyelni bennünket. Egyre gyorsabban sodródtunk, a víz pedig emelkedett. Már nem látszódtak a hegyek, mindenhol csak a víz, a víz és a víz.

Napokig tartott ez, és senki sem tudta, mikor lesz vége. Az eső néha úgy ütötte a bárka oldalát, ahogy a szívem dobol: da-dam, da-dam; máskor a szél dörgölőzött a gerendáknak: surr-suff; aztán arra riadtram, talán harkály keres élelmet: kop-kop-kop, kop-kop-kop.

Úgy éreztem, hogy a bezártság és a remény felé hajózó reménytelenség elvette az eszemet, talán nem is jó dolog kiváltságosnak lenni… És akkor kisütött a nap. Esett még az eső, de már nem olyan erőszakosan, hanem vidáman pötyögve, ahogy a gyöngyszemek potyognak az óvatlan lányka nyakáról egy elszakadt láncról megszökve. Noé jött, a kezét nyújtotta. Rátelepedtem, majd kiléptünk a friss levegőre. A szemközti égen feltűnt a szivárvány – az Úr szövetségének jele.

– Menj, hátha te megtalálod! – kiáltott gazdám, majd elreppentett.

Arra sem volt időm, hogy megkérdezzem, hová szálljak, mit is keressek…